Gyakran hallani ezt a felvetést. Az a gondolat van alapvetően mögötte, hogy megtérni nehéz és fáradságos, ha van is Isten, egyszerűbb az élet végén megtérni (hiszen úgy is megbocsát), és akkor ezzel a történet ki van pipálva, most meg jöhet a sex drugs and rock and roll.
Legalább két problémám van a gondolatmenettel. Az egyik, hogy a megtérésnek csak azt oldalát veszi figyelembe, hogy Istennek vannak törvényei (pl. VI. parancsolat: Ne paráználkodj!), de az egésznek az alapját, az élő kapcsolatot figyelmen kívül hagyja. Olyan ez, mint ha a gyereknevelésből csak a pelenkázást venném észre, és azt a tényt, hogy született egy gyermekem, én vagyok az édesapja stb. figyelmen kívül hagynám. Minimum csúsztatás.
Ez igaz az istenkapcsolatra is: nem véletlen, hogy a Tízparancsolat eredeti héber igeidejét jövőnek is lehet fordítani: vagyis, ha én, az Úr vagyok az Istened, akkor nem fogsz ölni, lopni, hazudni stb. Tehát a törvények, habár fontosak, előfeltételük az élő kapcsolat, enélkül értelmüket veszíthetik. És ez a kapcsolat rendkívül sok erőt ad már az életünk folyamán is, habár a keresztények valóban az örök életre gyúrnak, a földi létnek, nehézségeknek és szenvedéseknek is Isten az, aki értelmet adhat.
A másik probléma az ötlettel, hogy – az esetek döntő többségében – nem mi választjuk meg, hogy szeretnénk meghalni, a vég jöhet váratlanul, sőt felkészületlenül is érhet minket (ezért kérjük az egyik imában minden nap „a jó halál kegyelmét”). Ha még ágyban, párnák közt halunk is meg, egyáltalán nem valószínű, hogy magunknál leszünk annyira, hogy egy ilyen súlyos, életünket módosító döntést meghozzunk. Sokkal inkább az a jellemző, hogy ami az illető bejáratott viselkedésévé vált az élete folyamán, attól a halálos ágyán sem nagyon tér el. Így pl., ha valaki gyermekkorától ódzkodott a templomtól és Istentől, nincs rá túl nagy esély, hogy ez pont az utolsó pillanatban változzon meg.
Összegzésképpen egy klasszikust hadd idézzek: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15)
Endrédy Balázs