Keresztény hitünk (nem utolsósorban az első parancsolat a tízből), kizárja, hogy bármi közünk legyen akár a hinduizmushoz, akár a zen meditációhoz. Elmondom, hogy miért.
Elöljáróban el kell mesélnem a saját történetemet, hogy értsétek, hogy mindazt, amit most leírok, nem könyvekből olvastam. Gimnáziumi éveim alatt négy éven át jártam Tae-kwon do edzésekre, amelyek általában közös meditációval értek véget. Tizenévesen nem tudtam, hogy ezek a gyakorlatok nem férnek meg a kereszténységgel, és nem volt senki, aki figyelmeztetett volna. Én csupán – mint minden kamasz – lelkesen vetettem bele magam az ismeretlenbe, és ahogy tanultam az önvédelmi technikákat nappal, esténként az ágyamon ülve meditáltam. Sőt, nekem ez sem volt elég, próbáltam elmélyedni a keleti spiritualitás filozófiájába is. Egyik osztálytársammal versenyt olvastuk a spirituális könyveket, sőt kamaszos lelkesedéssel magunk is gyártottunk “bölcsességeket”, amik ma már egészen viccesen hangoznának, de akkor nagyon komolyan gondoltuk. A rendszeres meditáció révén, néhány hónap alatt megtanultam koncentrálni, és ténylegesen megtapasztaltam (vagy tapasztalni véltem) azt az állapotot, amit módosult tudatállapotként írnak le. Ez kezdetben belső békét hozott, sőt egészen fantasztikus teljesítményekre adott lehetőséget főképp így, kombinálva a harcművészettel. Utólag visszagondolva látnom kellett volna a figyelmeztető jeleket, amelyek nem sokkal a meditáció elkezdése után már észlelhetők voltak. Például erősebb lettem, de agresszívebb is. Emlékszem egyszer egy barátom viccből meglepett az utcán és rácsapott a vállamra, én pedig ösztönösen reagálva, fordulásból kis híján eltörtem a bordáját. Ám ez még semmi volt. Ahogy haladtam egyre mélyebbre, azt kezdtem tapasztalni, hogy a belső béke már csak a meditáció alatt van meg, ha nem meditáltam, egyre zaklatottabb lettem. Emiatt aztán még intenzívebben gyakoroltam a technikákat, és lassan elértem, hogy már a meditáció sem hozott belső békét. A fordulatot egy olyan este hozta el, amikor már órák óta képtelen voltam elaludni, csak ültem az ágyamon, és meditálni próbáltam, hogy valahogy lenyugodjak, de sikertelenül, mert egyre csak növekedett bennem a feszültség és a félelem. Ezt akkoriban már hetek óta tapasztaltam. Azt éreztem, hogy nem vagyok ura a belső világomnak, hogy olyan erők járnak át, amiknek a természetéről sejtésem sem volt. A könnyeimmel küszködtem, nagyon mélyen voltam. Ekkor valahogy eszembe jutott, hogy imádkoznom kéne. Ott és akkor letérdeltem a szobámban, és elkezdtem mondani egy Üdvözlégyet. Fantasztikus tapasztalat volt! Abban a pillanatban megszűnt minden félelmem, és teljes belső békét éltem meg. Hónapokba telt ezután, amíg teljesen ki tudtam mászni a meditáció okozta gödörből, de két dologban bizonyosságra jutottam: a keleti spiritualitás igenis valóságos, és semmi köze a Teremtő Istenhez.
Saját tapasztalataimból kiindulva, ebben a folytatásban meg szeretnék világítani néhány lényeges pontot, amiben alapvetően különbözik a keresztény hitünk a hinduizmus és buddhizmus hitétől, hogy nektek ne kelljen ugyanazt az utat bejárnotok, mint nekem.
A létünk illúzió, vagy Isten által teremtett valóság?
A legtöbb keleti spirituális irányzat (hinduizmus, buddhizmus stb.) a tapasztalati világunkat, és benne saját magunkat (ide értve az érzéseinket, vágyainkat, sőt azt, amit “én”-nek, vagy léleknek nevezünk) illúziónak tartja, amitől a meditáció révén meg kell szabadulnunk. A hinduizmus szerint éppen hogy a lét illúziójához való ragaszkodás az, ami megtart minket az újjászületés (reinkarnáció) körforgásában. A tökéletes (érzelem és gondolkodásmentes) tudatállapot elérése azonban megszabadíthat minket ebből a körforgásból. A Biblia azonban arra tanít minket, hogy a világ Isten csodálatos teremtménye, amelyet nekünk, embereknek ajándékozott, és az ember – személyisége, lelke, vágyai, érzései – a teremtés koronája. Sőt: Isten maga is személyes létező, és éppen hogy maga is nem egyszer átél érzelmeket.
Megvilágosodás vagy kapcsolat az Élő Istennel?
A megvilágosodás az a bűvös szó, amit a legtöbb keleti filozófia mint végcélt jelöl meg. Ezt a megvilágosodást általában a meditációs technikák elsajátításával és gyakorlásával lehetséges elérni. Ezzel szemben a keresztény imádság nem egy módosult tudatállapotot hoz létre, hanem kapcsolatot az élő Istennel, aki tőlünk különböző, önálló személy, nem pedig egy arctalan energia. Arról nem is beszélve, hogy az imádsághoz nem elegendő a gyakorlatok pontos végzése, ha nincs segítségünkre Isten kegyelme, mit sem ér a térdünk koptatása.
Reinkarnáció, vagy egyedi és megismételhetetlen élet?
A legszembetűnőbb különbség az, hogy a keleti vallások szinte egyöntetűen hisznek a reinkarnációban, mint ami lehetőséget biztosít számunkra, hogy ha nem tudtuk ebben az életben elérni a tökéletességet, akkor majd a következő életünkben újrapróbálhatjuk. Ez két ponton is tökéletes ellentéte a keresztény hitünknek. Egyrészt a Biblia világosan fogalmaz, hogy egy életünk van, ami után következik a halál, és az ítélet (Bölcs 7, 6; Zsid 9,27; Jézus beszélgetése a jobb latorral stb.). Ez az élet egyedi, a test és a lélek szorosan összetartozik, mindenki a saját testében támad fel, ahogy Jézus is tette. Másrészt a reinkarnáció egyfajta önmegváltást jelent, azaz, hogy saját magam hozom helyre a bűneimet. Ebben a gondolkodásmódban semmi szükség egy Megváltóra, aki meghal helyettem a bűneimért.
Karma vagy irgalmasság?
A karma tulajdonképpen a tetteink következménye, az ok-okozati összefüggés. Nem jutalom vagy büntetés, hanem a következményeket kiváltó szigorú törvény. A karmát nem Isten (Brahman, Ísvara) hozza létre, hanem mindenki maga teremti; minden egyes ember saját tetteinek, gondolatainak és vágyainak az eredménye. Ilyen értelemben, ha valaki gazdag és egészséges, vagy éppen szegény és szenved, az az ő karmája. Éppen ezért Teréz anya nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor hindu vallási környezetben a szenvedők felé fordult. Egy igazán “hithű” hindu ugyanis nem avatkozik bele a másik ember szenvedésébe, hogy ne akadályozza ezzel az ő karmájának beteljesedését, és a szabadulását a reinkarnációs körforgásból. Ezzel szemben mi, keresztények, Jézust követjük, aki nem egyszer szólít fel a szegények és a szenvedők iránti szolgálatra, sőt egy ízben a végitélet fő kérdésévé teszi, hogy meglátogattuk-e a betegeket, és felruháztuk-e a ruhátlanokat (Mt 25,31)
Jézus egy guru, vagy Isten fia?
A keleti vallások – amelyek általában több istenség és/vagy energia létezésében hisznek – a legjobb esetben is csupán egy gurunak (avatárnak, szellemi tanítónak) tartják Jézust. Ezzel szemben mi, keresztények Jézust a megtestesült Istennek, a második isteni személynek, az emberiség egyedüli Megváltójának tartjuk, aki nem említhető egy lapon Buddhával, aki nem egy út a sok közül, hanem az Út, az Egyetlen, akiben hinnünk kell, mert nélküle nem üdvözülhet senki.
Ma megdöbbentő gyorsasággal terjednek a keleti spirituális irányzatok Európában. Talán a túlracionalizált, hedonizmustol megcsömörlött nyugati ember titkos belső vágyának megnyilvánulása ez a misztika és az aszkétika felé. Csakhogy nekünk, keresztényeknek megvan a saját spirituális hagyományunk, amelynek segítségével nem a saját tudatunkhoz, és nem is valamilyen arctalan energiához tudunk kapcsolódni, hanem a világmindenség Teremtőjéhez, aki a mi szerető Atyánk.
A cikk másodközlés, a szerző először a 777 oldalán publikálta.